„Kemencze-tan” Bolyai Farkas nyomán

Az erdélyi polihisztor a kályhák világában is kalandozott

A kályhás mesterség aktuális helyzetén töprengve nemigen gondolunk arra, hogy a letűnt korok tudós nagyjai közt hányan és hányan éreztek késztetést – kutatási területüktől akár messze „elkalandozva” is – a kályhák és kemencék működésének megértése és feltárása iránt. Köztük volt az 1775-ben született Bolyai Farkas is, aki a maga korának lángelméjű polihisztoraként szintén érdeklődve fordult a kályhák felé. A tudós megállapításai annak ellenére tiszteletet ébreszthetnek a mai szakmai generációban, hogy hőtani és mesterségbeli ismereteink tárháza ma már sokkal gazdagabb, mint volt Bolyai korában.

Sabján Tibor - L. Kiss Katalin - Lengyel Károly: „Öntöttvas kályhák” című munkája bizonyára minden, a szakma iránt érdeklődő kollégánk tulajdonában fellelhető. Ha mégsem, akkor ajánljuk szakmatársainknak. S nemcsak e mű pótlását, hanem elmélyült olvasását, sőt: a régiesnek tűnő, de ízes és találó szakkifejezések újbóli felfedezését és bátor használatát is. E rajzokkal, fotókkal és térképekkel gazdagon illusztrált kötet széleskörű áttekintést nyújt az öntöttvas kályhák elterjedésének nemzetközi és hazai helyzetéről. S ha szűkszavúan is, de dicséretes módon említést tesz a Bolyai-kályhákról is. És kérdésfelvetéseket is megfogalmaz, nevezetesen: vajon hol tartott e tüzelőberendezések technikai színvonala abban a korban? Vajon a kályhakonstruktőrök mennyire hasznosították az akkori hőtani ismereteket?

Nos, ezekre a kérdésekre kaphatunk választ, ha elolvassuk Oláh Anna: „Bolyai Farkas hőtani elméletei, kemencerakó, -öntő tapasztalatai” című, kimerítően tanulságos és számunkra kifejezetten tudásgyarapító munkáját. A cím ne tévesszen meg senkit, mert Bolyai Farkas, a kiváló talentum, erdélyi polihisztor, tudós tanár nem a mai értelemben vett kemencerakás, hanem az akkori hőtani ismeretek teljes birtokában alkotott vaskályhákról és épített kályhákról rendelkezésre álló elméleti és gyakorlati tudását rögzíti.

Erdélyben, Bolyai korában a szobafűtő kályhákat kemencének nevezték – ezért teljesen helyénvaló az eredeti szóhasználat. Miként a szakma iránti nagy tisztelettel állapíthatjuk meg azt is, hogy az Oláh Anna által könyvvé szerkesztett mű páratlan értéke az amúgy szegényes magyar szakirodalomnak. Ez a kötet ugyanis Bolyai Farkas 1840-ben írt, hőtani ismereteket tartalmazó kézirata és a majdnem félévszázados, kemencékkel (kályhákkal) való foglalatosságából származó tömérdek feljegyzése és iratanyaga. Érdemes megemlíteni és méltatni Oláh Anna három évtizedig tartó kutatómunkáját, melynek során több mint ötezer nehezen olvasható, régies nyelvezetű, helyenként tintapacákkal „titkosított”, esetenként rendezetlen kéziratot tanulmányozott. Ezeket tudományos alapossággal feldolgozta és számunkra olvasható és nem utolsósorban hasznosítható anyaggá gyúrta.

Azt csak mellékesen állapítjuk meg, hogy szégyenletes hiánypótlást törlesztett, hiszen – mint ahogyan a könyvből kiderül – a „kemencze-tan” iratait elveszettnek nyilvánították. Még szomorúbb, hogy olasz és német érdeklődésre a Magyar Tudományos Akadémia elkérte feldolgozásra a Bolyaiak Marosvásárhelyen őrzött iratait, ám Arany János, akkori akadémiai elnök hiába bízta kiváló matematikusokra a felbecsülhetetlen értékű anyagot, ez harminc évig nem talált méltató kutatóra. Ennek egyetlen sora sem jelent meg nyomtatásban. Majd pedig az anyag Marosvásárhelyre történő visszaküldése után újabb hatvan évig maradt homályban és háborítatlanul e nagy értékű munka. Itt jegyezzük meg, hogy a világhírű, lángelméjű matematikus Bolyai János, Bolyai Farkas fia korszakalkotó munkája, az Appendix majdnem hasonló sorsra jutott.

A kályhás szakma rangjának és becsületének megőrzése s megerősítése érdekében azt is hangsúlyoznunk kell, hogy Bolyait a kemencetervező és kivitelező munkásságában nem „költői kedélye” vezérelte, mint ahogy egyesek gondolták. Tudományos alapossággal, szorgalommal és felfedező kíváncsisággal munkálkodott a kályhák, vagy ahogyan ő nevezte, a kemencék tökéletesítése érdekében. Már ifjú korában izgatta a kályhák-kemencék sok rejtelme. Erre később így emlékszik: „Legelső gondolatom volt a füstet sróf-csőken vinni, még beretválatlan koromban”. S hogy nemcsak elmélkedett, de cselekedett is, azt jelzi, hogy kapcsolatot teremtett az akkor még kezdetleges technológiával tevékenykedő ruszkabányai, majd vajdahunyadi vasöntödékkel és saját készítésű famintáiból öntetett különféle méretváltozatban kályhaelemeket. Ezek variációs alkalmazása lehetővé tette a füstjárat hosszának változtatását, és ezen belül is megoldotta az igény szerinti járat rövidítését, illetve hosszabbítását. Ezek a kályhák nagyon népszerűek voltak. 1844-ben fiának, Bolyai Jánosnak írt levelében a megnövekedett igényről számolt be, de hozzá tette, hogy előállításuk költséges, az ő szavaival: „drágácska”.

A kályhák világában kifejtett munkásságának értékét növeli, hogy korában, a XVIII-XIX század fordulóján a hőtani kérdések tekintetében még sok volt a tisztázatlan elmélet a hő természetéről. Bolyai munkájában erről így fogalmaz: „A meleg misége nem tudatik”. Úgyszintén hiányos volt  a magyar nyelvű szakszótár. Feltételezhető, hogy sok szakkifejezést maga alkotott. Példának említjük: füstforgatás, forró légforgatás, léghuzam, füstemésztő kályha, csigamenet, stb. Irányelvei közül ízelítőnek néhányat említünk.

-    „Az első és legfőbb szabály az a kályhák szerkesztésében, hogy a füstöt addig hordozzuk, míg melegének legnagyobb részét lerakja, és az alatt alkossuk a legnagyobb fűtés felületet.”
-    „A forgatás fő elvei közt van, hogy a csöveknek közös fala ne legyen, hanem minden oldala a szobai léggel érintkezzen.”


Végezetül álljon itt egy mondat, amely Bolyai Farkastól származik, s máig ható példaként tanúskodik arról, hogy miként gondolkodott egy munkájában elhivatott, a tudományban élen járó s korának kimagasló géniusza. Élete alkonyán, munkásságára visszatekintve, életelveiről így írt: „A közterhekből részesülni…… használni embertársaimnak, s a Közboldogság Templomába bár egy téglát tenni.”

Gyergyay Csaba